Emlékezetből

Az ég közel van, ott leng fejem felett.

Üzenete nyomasztó szeptemberi szellő,

S mint tépett fekete gyászlepel,

Borít be mindent néhány rongyos felhő.

Halott avar zörög léptem nyomán.

Sír, hogy szomorú halálán miért taposom.

Sírnék én is e szeptemberi ég alatt,

Hogy ez őszi elmúlásból én is

Csak a részemet kapom.

[Budapest, 1961]

  Elszállt az álom

Egy csodás szépasszonyról álmodtam ma éjjel,

Összesimult testünk égő szenvedéllyel,

Érzelmeink titkát félénken először keresve.

De elszállt ez az álom,

Az álmom, hogy hogyan telt el

Ez a felejthetetlen, jövőbeli csendes este.

[Budapest, 1963]

A    kovácsműhelyben

Cseng az üllő, izzik a vas,

Égő fényt vet szikrahányása

Izzadságtól nedves, gyöngyöző arcára.

Emberkéznek enged a nyers anyag,

A vashoz verejték és a felsebzett tenyérből vér tapad.

Cseng az üllő, izzik a vas,

A görcsbe ránduló fáradt izmokat

Mozgatja az akarat.

A kalapács csengő ritmusa megmarad.

Fájón ránduló izmok, izzó vas,

Kihűlt gőz és verejték szaga,

Nem tiszta, de csodás - az alkotás otthona.

[Budapest, 1965] 

Mitől leszel részeg?

Szerelemtől, bortól, harctól,

De egyszerre mindig csak egytől, s attól,

Amit most mint az elsőt élem át,  

A másodikat sohasem kerestem,

A harmadik messze van a múltban,

De el soha nem feledtem.

S ily boldogan sohasem szerettem.

Ez nem más, mint a szerény, száraz válasz,

Arra a kérdésedre, amit talán most megfeleltem.

Amíg élek meg nem értem,
Ha csak türelmesen rá nem vezetsz,
Mivel érdemeltem meg édes szerelmedet.

[Budapest, 1979]

Végtelen gondolatok

Talán egy esély a végtelenben

Hogy találkoztunk életemben.

Nem hiszek semmi misztikumban,

De hiszem, ha a világ végtelen,

Végtelen sokszor találkozol velem.

S ha ez azt jelenti, hogy

Végtelen sok lesz ez édes találkozás,

 Úgy hiszem lehet, mert valaki szívből szeret,

De tudatunk csak a jelent éli át,

Ahol feloldódom a szerelemben

Oly boldogan, mit meg nem értem életemben.

Drágám, szeretlek, s bocsásd meg butácska versemet.

[Dubrovnik, 1981]

Á lmodozás

Drágám, édes egyetlenem,

Ily csoda még nem történt velem, velünk.

Mondd, drágám, Jutka, lehet, hogy miénk az életünk,

És rövidesen egyek leszünk?

Amint szád a számra rátapad,

Örökre fogom szomjazni édes csókodat,

Örökre lesni fogom magával ragadó vágyadat.

Egy őrjítően édes, mindent elsöprő áradat.

[Dubrovnik, 1982]

Jutka

Mikor mélyvörössé vált a napkorong,

Sugarai nem csókoltak, s vágytam várva,

Mert szívem dobog és szorong,

Hogy kézen fogva vigyél be a kis szobádba.

Egymást átölelve

Szédült ájulással zuhantunk az ágyba,

A tér megszűnt, az idő megállt,

Testünk, lelkünk egymásra talált.

És számomra semmi más,

Csak izzó tested vergődése létezett,

Amint a két szerelmes édesen vétkezett.

[Budapest, 1982]

I gezo tested vergődése  

Mikor opálszínűvé vált a tenger,

S elcsitultak a fűszeres szelek,

Számomra semmi, csak vonzó tested létezett…

Csendben úsztunk az éji hűs habokban,

S fény- algáktól szikrázott a tenger,

Majd ott feküdtünk a parti forró homokban,

Boldogan, mert amit a sors adott nekünk,

a gyönyörétől egy életre szenvedünk.

[Adria, 1982]

Visszaemlékezés egy kommunista államból

Visszaemlékezés Sanghajból,

Egy kommunista államból,

Akik szintén nem bűntelenek,

De élve nem égetnek gyermekeket.

Tizenhét éves lettem én,

S éreztem, életemben nincs remény.

S ha hiszitek, ha nem, tizenhét évesen

A kommunisták tőlem féltek oly rémesen.

Oly erősek voltak, hogy egy gyermektől is megriadtak,

Mint neonáci elvtársaik “a hősök, bátrak”,

Kik kilencéves gyermekeket ölnek,

S élve égetnek csecsemőket,

Mert a téves hittől, mint a barmok, begőzöltek!

Tárgyalás volt az esküdtszéki nagy teremben Budapesten,

A legnagyobb csalódás az emberekben életemben,

Mikor megtudtam: akit sohasem láttam,

Cherven lett a fővádlott egy rákosista perben.

Próbálták titkolni, ha lehet, ha nem,

Ha hiszitek, ha nem, tizenhét évesen

A kommunisták tőlem féltek oly rémesen. 

Mert Petőfis barátaim is hitték,

Amit hinni kellett,

Aki Magyar nem adja fel,

Szívében hordja ezen életelvet.

Így lett szegény Cherven, a hittudós,

Az elsőrendű vádlott, helyettem,

Ki akkor tizennyolc évesen állt ott.

[Sanghaj, 2004]

Carnegie, az acélkirály

Az acélkirály kohászok szenvedésein épített

Könyvtárakat, hangverseny-termeket.

A legyilkolt kohászok csontjai rég elporladtanak,

De a könyvtárak állnak, pedig az idő halad.

A Monongahela vörösen folyt a vértől

Mit kiontottak a fizetett bérenc vadak,

A véres víz lefolyt, a csontok elporladtanak,

De a könyvtárak ma is állnak, pedig az idő halad.

A márványlépcsők elkoptak középen,

Hányan mentek fel az elmúlt századévben?

Keresve ismeretet, tudást, vigasztalást;

Vagy csak kerülni a nincstelen magányt.

A véres víz lefolyt, a csontok elporladtanak,

De a könyvtárak ma is állnak,

Kik ma élnek és tudni vágynak,

Azoknak a könyvtár itt maradt.

[Pittsburgh, 2006]

Az élet éltet 

Amint a vérfoltoktól izzó nap lement,

A csillagok közt találod a bujkáló végtelent.

Hideg, szenvtelen lét vibrál a fekete égbolt mögött,

S ha majd feloldódsz a végtelenben,

Ott leszel a csillagok között.

Érzelmeket, mik forrón égettek mint a tűz,

Egy társért, egy asszonyért ki önfeledten karjaiba fűz,

Tán’ megtalálod az izzó csillagok között,

S talán még itt a földön is,

Mielőtt lelked az égbe költözött.

[Tokio, 2007]

Tévhit

A “könyörületes-megbocsájtó” sivatagi látomás

Így oktatgatta egy égő bokorból

Hamis prófétáját, Mózesát:

Én vagyok a te Urad, Istened.

Megbüntetlek, ha nem hiszed!

Menj és hódíts meg népeket,

Égesd szívükbe tévhitem,

És gyilkolj nevemben, élvezem.

Égess meg bűnös testeket,

Így ments számomra lelkeket.

Ha nem teszed, az örök tűz gyötrelme vár

Ha szerelmed élvezed, megbüntet az istenkirály.

[Washington DC, 2008]

Éji szenvedés

Kedvesem, egyetlen Édesem!

Tudom, már rég alszol édesen,

De játszottam a gondolattal

Ébresztelek, s mondom, avval

A szándékkal tettem, talán lehet,

Csodálhatom szép testedet,

Amiért minden éjjel szenvedek.

[Washington DC, 2009]

Szahara

Az élet szép,

s átélni minden pillanatát,

Csodálatos ajándék.

Örökké vágytam eljutni a világ minden tájára,

S végre egyszer eljutottam a Szaharába,

Casablancából az Atlasz-hegységen át,

Megláttam a végtelen homokdűnék otthonát.

De ezzel semmit sem tettem,

S mikor rájöttem, jót nevettem.

„Timbuktu ötvenkét nap”,

Ezt mondta a tábla.

S kezdtem érteni:

Megjöttem a Szaharába.

Az utolsó poszton,

Ahol minden út a semmibe veszett,

Felkértem egy arab gyermeket,

Hogy vezesse tevém,

Mert őszintén mondom,

Kicsit féltem én.

[Casablanca, 2010]

Téli napforduló

Az ég fekete, hideg, fagyott,

Fent reszketve fáznak forró csillagok.

Sötét, hófedte hideg hegyek

Nyúlnak fel a fagyott égbe, mint riasztó szellemek.

Hogy a nap újra fel ne kelljen, remélem, nem lehet.

Riadt, reszkető emberek az égre néznek félve, s látod

Fentről a világűr óriás szája tátong.

Lent sok parányi ember félelmében megremeg.

A Föld lomhán fordul. Mitől félnének az emberek?

Bent meleg szobákban fenyőfa ágak illata,

Mosoly, öröm, kipirult arcok, felserkenő vágyak

Szeretetre, ölelésre várnak.

Hiszik a leghosszabb éjszakán is új élet születik,

Bízva remélik, az éj riasztó réme eltűnik,

Mikor reggel az első sugár sárga fénye

Az ablakukban feltűnik.

[Bécs, 2011]

Ráéreztél

Megszerettelek.

Nem hiszem, hogy ez az érzés, mi oly csodás,

Megváltozna, ha hétezer kilométer távolsága helyett,

Végre megfognám a kezed,

S két szép szemedbe nézve,

Élőszóval mondhatnám el:

Ígérem, jó fiú leszek,

Hogy kiérdemeljem szerelmedet.

Olyan lenne ez, mint a legszebb álom

Mikor kedvesem végre a karomba zárom.

Ha ezt most, vagy egyszer tán másképp látod,

Még mindig lesz egy jó barátod.

[Velence, 2011]

Bakonyban

A hó elolvadt, de a szerencse elhagyott,

Újra hideg szél süvölt,

Lent a völgyben egy farkas üvölt.

Lementem megnézni a tavamon a gátat,

Vajon megfogta-e az új tavaszi árat.

S míg a sarki szél megborzongtatott,

Egy szép, meleg kép emléke meghatott:

Boros pohár a kezedben,

Huncut mosoly kék szemedben,

Szép mívű ajkad csókra termett,

Ki nem volna boldog bírni szerelmed.

[Veszprém, 2012]

Himalája

Nemrég azt írtad, két hét alatt

Megmásztuk a Himaláját.

Innen már csak a csillagokba mehetünk,

S az örökkévalóságban gyönyörködve,

Együtt élvezhetjük életünk.

Amíg élek meg nem értem,

Ha csak türelmesen rá nem vezetsz,

Mivel érdemeltem meg édes szerelmedet.

[Balatonfüred, 2012]

Télutó

Kellemes nap, a tavaszvárás napja, álma.

Szinte érzed, minden élő várva várja,

Hogy megtörténjen a csoda,

S elkopjon a zordon tél hideg ostora.

A tavasz új hit, új reménység,

Újra hisszük, miénk az élet,

Miénk a megfoghatatlan végtelenség.

Tudom, Te is hiszed, és Veled

Csak az enyém lesz életed.

Édes vagy, hogy gondolsz rám és aggódsz értem,

Hidd el, Te karcsú tündér, igéző lényed én is féltem,

De mert, hogy e buta föld folyton forog,

Ezért másképp vannak itt, mint Nálad,

Az éjjelek és a nappalok.

A minap beszéltem a Teremtővel, és kértem,

Állítsa meg a Földet, de hogy miért nem teszi meg,

Nem értem.

[Pittsburgh, 2012]

Mérlegelés

Kedvességed elragadó, őszinteséged megható.

Hidd el, küzdök magammal,

Hogy feladjam-e függetlenségemet,

S kezdjek-e megint egy új életet?

Hogy talán megérts, gondolatban cseréljünk helyet.

Én megértettem, s rögtön mondtam,

Az nem lehet, hogy Te add fel megszokott életed.

Ha ez a szép kapcsolat megmarad,

Ki tudja, mi rejtőzik a téli hó alatt?

Majd meglátjuk, ha eljön egy új tavasz.

Kedvesem, próbálom szétválasztani,

Amit a magyar nyelv és környezet

Jelentett nekem, és mélyen bennem meglehet,

Hittem talán, hogy visszanyerem régi életem.

Hogy visszanyerjem a magyar szó édes hangjait,

És élvezzem egy magyar lány szerelmi vágyait,

Mikor édes szavakkal mondja, s elhiteti velem,

“Édesem, nélküled értelmetlen az életem.”

Értelmet adtál és reményt egy másfajta létre

Mint ami az enyém.

Az én hibám, hogy változni nem tudok,

S arra nincs is remény.

[Pittsburgh, 2012]

Életem társa

Életem drága társa,

Legyen ez barátság vagy szerelem,

Mindkettőt komolyan veszem.

Mindegy melyik, mert annyi szépség,

Kedves emlék és örök reménység

Aranyozza be életünk,

Ha megértjük egymást,

              Többé nem szenvedünk.

             Emlékszel, ezt írtam neked ezer éve:

            Ha valaha is e viszonyt most,

            Vagy a jövőben másképp látod,

           Mindig lesz egy hű barátod.

[Budapest, 2012]

A    szerelem története

“Övé volt az élvezet, enyém a fájdalom,

Mondja a királyné: nekem fáj nagyon,

Én megszültem, Ő megölte a gyermeket,

Hogy Trójából a győztes hajók hazatérjenek.

Elektra bosszút állt, tette véres igazságért kiállt”*

Ma sem különb a világ.

Két és félezer év után

Néhány érti, néhány csak néz bután.

Sophocles drámáit csak akkor lehet érteni,

Ha képes a történelmet ismerni, és megtanulta félteni.

Ötezer évvel ezelőtt szerelemre éhes kamaszok

Erotikus verseket véstek agyagtáblákba,

Nem hagyva képzeletre semmit,

Sem akkor, sem máma.

A Nílus mentén négyezer éve

A kőfaragók kőbe faragták legott,

Hogy kinek a lánya kivel s mikor

Fetrengett, pajzánkodott.

Kőbe vésték a falu történetét,

Hogy ki, mikor, kivel csalta hitvesét.

Mindezt ki írta, tette, a földbe távozott,

Úgy látszik, az ember nem változott.

[Budapest, 2012] * Sophocles

Fordított fajgyűlölet

Nem voltam rosszkedvű,

Talán egy kicsit elhagytam magam,

Mert nem figyeltem eléggé oda,

Hogy ki ez a Klári? mily csoda 

A tulajdonosa egy velencei kávéháznak,

Mikor utazik és hova, és mikor jön haza.

Hidd el, nem fontos és nem is érdekel

Számlálhatatlan ismerősöd hol van,

És mikor mit zsebel, s Te melyikkel kérkedel,

              Kinek van nagyobb vagyont érő háza,

              Vagy méreg drága kristálytálja.

Kérlek, ne rójad fel nekem,

Ha egyszer-kétszer láttam őket,

És legtöbbjüket fel sem ismerem.

Ne érts félre, barátaid mind kedvesek,

De csak felvett nevük szerint itteni emberek,

S hogy hiányuktól, ha nem látom őket,

              Akkor gyűlöletüktől nem szenvedek.

[Velence, 2013]

               

Fizikai világképek

Az Einstein itt, az Einstein ott,

Nézzük, életében mit lopott:

Gerbertől a Mercury perihelium

Vándorlás egyenletét,

Lorenztől a relativitás-elméletet.

És összekeverte a gravitációt a fénytöréssel,

Mikor a fénysugár megtörik,

Ha a közeg sűrűsége változik.

Ma az idióták úgy hiszik,

A zsidók szekulár Einstein “istene”

Egyenletével világot teremtett.

Elmélete szerint a semmiből lett,

Csak “az Úr lelke lebegett a vizek felett”,

S a Kozmosz véges,

De ez volt legnagyobb tévedése,

Mert Hubble szerint

A számára nem létező világ a végtelenbe nő.

Ki érti ezt, hogyha - a szerinte véges világban -

Nincsen hely, amibe belenő.

Mindezek felett, amivel egyetértek,

Hogy szerinte is a Mózes hirdette vallás gyermeteg,

S mégis százmilliók életét fertőzte meg.

S mikor Krisztus a gyűlölet helyett

A megbocsátást prédikálta,

A szegény próféta - az Isten fia –

Halálát a római kereszten találta. 

Ali, kívánságod szerint

Ali, kívánságodnak megfelelve,

Egy jelentős lépést tettem,

Hogy a gravitáció-elméletet

Ráncba szedjem,

S a posztumusz Nobel-díjat

Ahogy kívántad, megszerezzem.

Ha hiszed, ha nem, egyszerű, mint a pofon.

Newton - the genius - gravitációs állandóját,

Amiről úgy hiszem, az Ő korában nem tudhatott,

A proton tulajdonságára visszavezettem.

Cavendish és Báró Eötvös négy tizedesig

Határozta meg a számokat,

De most ez a pontosság nem ismer határokat.

[Beaver, 2015]

Levél barátomhoz Naszályiról

Ötvenhat ma már csak történelem.

Mondd, mi minden történt Veled, s velem.

Nem hiszem, hogy elfeledted a börtönéveket,

S hogy mi történt a Contiban Veled.

Ma sem felejtem, barátunk, Gabi

Tizenévesen megállt a falnál 55-ben

A Karácsony utca sarkán,

A Márvány és a Győző utca között

Tíz évvel a második vesztes háború után,

És megosztva velem a gondolatot

Kérdezte, e romtelket őrző falról mit gondolok.

Gabi régen a mennybe költözött,

De a romtelek ma is ott áll e szörnyű fal mögött.

Megálltam, néztem s gondolatban felidéztem

Barátom érzéseit, amit akkor még meg nem éltem,

De meggyőzött, hogy küzdjek, ezt végre megértem.

[Beaver, 2015]